27. rész

Jiyong szemszöge

            Savként martak a szavai. Komolyan fel akarja adni? Feladni? Ezt nem hiszem el. Nem hagyhatja ennyiben a dolgot. Nekünk nem lehet végünk.

- Hogy mi? Végezni akarsz velünk? –mondtam ki nehezen a szavakat.

- Már nincs olyan, hogy mi Jiyong. –rázta a fejét.

- Hogyne lenne? Nekünk együtt kell lennünk! Én még mindig veled akarok lenni.

- Jiyong ennek vége, jobb lenne, ha elfogadnád.

- Te ennyire könnyen el tudsz felejteni? Már nem is akarod?

- Jiyong, nekünk már nincs szükségünk a másikra. Egy hónap sok idő. Túl kell lépnünk a másikon. –mondta halkan.

- Mi az, hogy nincs szükségünk a másikra? Hogyne lenne! Miről beszélsz? –akadtam ki.

- Sziasztok srácok! –szökkent oda SeolRi és kapaszkodott bele a karomba.

- Erről beszéltem. –mondta komoran, majd szomorúan elment. Tudtam, hogy ő sem komolyan gondolja, és hogy zavarja ez az egész SeolRi dolog.

Tudom, hogy még szeret engem, csak rá kell ébresztenem.

- Bocsi, de most mennem kell. –jöttem el gyorsan tőle, majd egyből a srácokhoz mentem.

Felkerestem jó barátomat, hogy tanácsot kérjek tőle.

- Szia Jiyong, hogy kerülsz ide? –kérdezte értetlenkedve.

- Bocs, hogy csak így rád török. De muszáj lenne egy tanács. –néztem rá kérlelően.

- Mi lenne az?

- Emily. Azt mondta felejtsük el egymást, és hogy már nincs olyan, hogy mi. De tudom, hogy zavarja SeolRi és szeret engem.

- SeolRi?

- Hosszú sztori. Van egy csaj, aki rám van szállva. Kedves meg minden, de nekem nem kell.

- Figyelj, minden meg fog oldódni csak várj egy kicsit. Most jött vissza, ott hagyta az anyját. Csak legyél mellette és rá fog jönni, hogy te kellesz neki.

- Igaz is, köszi tesó. –sóhajtottam egy nagyot.

- Nincs mit, de most megyek is. –mondtam, mikor Minah jelent meg az ajtóban egy pólóban.

- Szia Ji. –lepődött meg.

- Hello. Még egyszer bocs a zavarásért. –mosolyogtam huncutul. Legalább Tabinak jó estéje van.

Egy hét telt el. szinte semmit nem beszélünk Emilyvel. Lassan két hete van itthon, de kerül engem. Eközben SeolRi egyre jobban rám mászik.

Egyik nap a pályán edzünk, mikor hirtelen Emilynek megcsörrent a telefonja.

Emily szemszöge

Arrébb jöttem, hogy nyugodtan tudjak telefonálni.

- Háló? –szóltam bele.

- Emily, az anyád vagyok. –hallottam meg dühös hangját.

- Mit szeretnél?

- Hogy merészeltél elmenni Koreába. Komolyan ennyi eszed van? Erre neveltelek?

- Soha nem is neveltél engem.

- Hogy merészelsz így beszélni velem. Most azonnal visszajössz, különben nem állok jót magamért.

- Nem. Nem megyek vissza. Tudod miért? Mert gyűlöllek. Te beszélsz nekem a szeretetről, mikor azt sem tudod mi az. Örülhettél volna a lányod sikereinek, hogy egészséges, nem, neked ez nem kellett. Elegem van belőled. Neked csak az számít, hogy gazdag álszent barátaiddal vacsorázhass.

- Ha most azonnal nem ülsz gépre, akkor elfelejthetsz örökre. –fenyegetett.

- Szia anya. –csaptam rá a telefont.

Annyira dühös voltam és fájt, hogy ilyen családi hátterem van. Nem akartam a többiek előtt elérzékenyülni, így gyorsan eljöttem onnan. Most egyedüllétre volt szükségem.

Elmentem egy helyre, amit csak én ismertem. Vagyis még egy ember, de ő most nincs a képben. Halkan kezdtem el útjára engedni könnyeimet. Nem tudom mivel érdemeltem ki egy ilyen borzalmas anyát? Ameddig nem képes felfogni, hogy mit veszített, addig nem vagyok hajlandó tudomást venni róla.

Percek óta ültem és csak sírtam egy magamban, mikor hirtelen egy kezet éreztem meg a vállamon. Ijedten kaptam hátra a fejemet és pillantottam meg azt az embert, akire álmaimban sem gondoltam.

- Mit keresel itt? –fordultam el és töröltem le a könnyeimet.

- Egy lányt, aki szeretek. –ült le.

- Rossz helyen vagy. –suttogtam halkan.

- Nem, a megfelelő helyen vagyok. Mondd, el mi történt. És add ki magadból! Én már láttalak sírni, nem kell visszafognod magadat.

Válaszként csak megráztam a fejemet és hagytam, hogy újra feltörjenek belőlem az érzések.

Csendben ült mellettem. Nem nyúlt hozzám, nem szólalt meg csak ült.

Úgy tíz perc múlva vettem egy nagy levegőt és kezdtem el mesélni.

- Eljöttem Franciaországból, de nem szóltam anyámnak. Hagytam egy levelet, amiben mindent leírtam. Két hétig felém se nézett. Most hívott fel, hogy ha nem megyek vissza azonnal, akkor elfelejthetem. Erre én kinyomtam a telefont.

- Jól tetted. –nézett rám.

- Csak nem értem miért kell ezt csinálnia. Nem is törődik velem, nem szeret akkor miért kell, hogy ott legyek. Hogy tudjon mutogatni a gazdag sznob barátainak?

- Rá fog jönni, hogy mekkora dolgot veszített el. Egy tökéletes, gyönyörű lányt.

Óvatosan ránéztem, de kár volt. Elvesztem gyönyörű barna szemeiben. Megéreztem egyik kezét a combomon, majd egyre közelebb hajolt. Csak azt vettem észre, hogy én is közelebb hajoltam. Nem értettem magamat. Nem szabadna ezt csinálnom. De a szívemnek nem tudtam parancsolni. Lassan értek össze ajkaink. Először csak egy kis puszit nyomott rá, majd erősebben kezdett csókolni. Másik kezével nyakamat fogta, hogy ne tudjak elhúzódni. Egyre szenvedélyesebben és vadabban faltuk egymást. Mindkettőnknek szüksége volt már erre.

Átkaroltam a nyakát és hajába túrtam. Közben magára húzott, így az ölében kötöttem ki. Őrült szerelmesek módjára téptük egymás ajkait, de annyira jó volt.

Sosem akartam elengedni ezt az embert. Nagyon szeretem még most is. Ahogy eszembe jutottak a régi emlékek, könnyek kezdtek potyogni a szememből.

Lassan elhúzódott tőlem és szorosan magához húzott. Mélyen belefúrtam fejemet a nyakába és hagytam, hogy eluralkodjanak felettem az érzések.

- Semmi baj. Én mindig itt leszek Emily. –simogatta a hátamat.

- Sajnálom Jiyong, nagyon sajnálom. –szipogtam.

- Ne kérj bocsánatot. Teljesen jogosan tetted, amit tenned kellett. Sosem haragudnék rád. Emily én nagyon szeretlek téged. –nézett mélyen a szemembe.

- Én is szeretlek Jiyong. –mondtam ki végül. Hatalmas mosoly jelent meg az arcán és nyomott egy nyelves puszit a számra.

- Akkor újrakezdjük?