20. rész

Jiyong szemszöge

            Kikerekedett szemekkel, leesett állal néztem az előttem álló szerelmemre. Ugye ez csak egy rossz álom és nem szakított velem?

- M-mi az hogy vége? –kérdeztem még mindig lehalva.

- Úgy hogy elegem van. Ennyi volt Jiyong. –mondta, majd indult volna el, de időben megragadtam a csuklóját és húzni kezdtem magammal egy távolabbi helyre. Már elhagytuk a pályát, egy kisebb, sötétebb utcába vittem.

- Nem hagyhatsz el, nem lehet vége. Emily én szeretlek, sajnálom, hogy nem hívtalak, de túl sok mindent történt mostanában. –kezdtem bele.

- És velem mi történt? –szólt közbe hangosan- Három napja felém se nézel, nem hiszem, hogy ennyi dolgod lenne. Tudhattad, hogy gond van, de nem hívtál. –könnyezett be a szeme.

- Sajnálom tényleg. –mentem közelebb hozzá.

- Én is. –suttogta halkan és megint elindult. Reflexből megragadtam a kezét és a falnak nyomtam. Szorosan simultam hozzá, szánk majdnem összeért.

- Ne tedd ezt, kérlek! Tudom, hogy te is szeretsz.

- Meglehet, de már nem jelentesz semmit. Átvertél, kihasználtál

- Nem használtalak ki! –mondtam határozottan- Minden egyes percet komolyan gondoltam.

- Én is komolyan beszéltem az előbb. Kérlek most engedj el. –fordította el a fejét.

- Nézz rám és mond, hogy szeretsz! –kértem kimérten.

- Engedj el Jiyong!

- Nézz rám! –ignoráltam az előző kérdését. Lassan rám emelte a tekintetét és mélyen a szemembe nézett.

- Szeretlek, de nem maradok veled.

Nem válaszoltam rá semmit csak erősen ajkaira tapadtam. Először összeszorította azokat, próbált ellenkezni. Megnyaltam édes párnáit, de ez sem használt.

Csípőmmel nyomtam egyet, mire egy elfojtott hang jött ki belőle. Azonnal kihasználtam az alkalmat és a nyelvemmel már a szájában játszottam.

Itt adta meg magát és váltottunk át egy tüzes, szenvedélyes csókba. Hajamba túrt, míg az én kezem a hátát, oldalát járták be.

Sok idő elteltével szakadtunk el egymástól. Sűrűn lihegtünk a másik szájába.

- Én is szeretlek. –suttogtam.

- De ennyi volt. Szia Jiyong. –tolt el magától, majd gyorsan elrohant. Most fagytam le, így nem tudtam megállítani. Ott álltam a fallal szemben és csak néztem a vörös tégla darabokat.

Elhagyott, tényleg magamra hagyott. De miért? Mit csináltam? Vagyis azt már tudom. Semmit, ez a baj. Ekkor ugrott be, hogy meg sem kérdeztem mi volt a baj múltkor.

Hogy lehetek ekkora tapló? Megszereztem a legtökéletesebb lányt, erre hagyom, hogy elmenjen. Nem fogadtam meg apa tanácsát és elengedtem.

Feldúlt állapotban rohantam vissza a pályára, de Emily nem volt ott. Egyből Samhez mentem, hogy megkérdezzem.

- Sam, beszélhetnénk? –kérdeztem idegesen.

- Persze, de mi történt? –nézett ferdén. Arrébb mentünk, hogy ne halljanak.

- Mi történt Emilyvel mostanában? –kérdeztem egyből.

- Ezt hogy érted?

- Nem kell tetteni. Sok mindent tudok, elég közel kerültünk egymáshoz. Mi történt a napokban?

- Hogy érted, hogy közel kerültetek egymáshoz? –kérdezte idegesen.

- Az most mindegy. Mi történt?

- Gondolom hallottál az anyukájáról? –bólintottam, így folytatta- Sokat veszekedtek mostanában és három napja az anyja kijelentette, hogy visszaköltöznek Európába. Vagyis csak az anyja akarja, de Emilynek kötelező vele mennie.

- Ez nem lehet. –mondtam lesokkolva.

- Nem tehetünk semmit. Nincs ami miatt itt maradna.

- Itt a csapat, a verseny és… -nem fejeztem be a mondatot. Azonnal a lakásához kezdtem rohanni. Nem érdekel kit borítok fel, csak mentem ahogyan a lábam bírta.

Hármasával hagytam magam mögött a lépcsőfokokat, majd elértem az ajtóját. Hangosan kezdtem dörömbölni rajta.

Pár pillanat múlva láttam meg az ajtóban egy kisírt szemű, összetört lányt.

- Mit keresel itt? –kérdezte az arcát törölgetve.

Nem válaszoltam, hanem azonnal magamhoz húztam és érzékien csókolni kezdtem. Közben betoltam az ajtón, amit be is csuktam magunk után. Nekitoltam a szemközti falnak, miközben szenvedélyesen faltuk egymást. Szó szerint faltuk.

- Ha-hagyjuk abba. –tolt el magától.

- Nem mehetsz el. Nem hagyhatsz magamra. Emily szeretlek, sajnálom, hogy elhanyagoltalak, soha többé nem teszem, esküszöm. –daráltam.

- Nem is lesz több alkalmad megtenni. –suttogta halkan, de határozottan.

- Kérlek, ne tedd ezt! Nem hagyhatsz itt. –néztem mélyen a szemébe.

- Megleszel nélkülem is. –indult el a konyhába.

- Emily, kérlek…

- Nem Jiyong. –szakított félbe- Ne tudd meg mennyire fájt, amit tettél. Ha csak egy éjszakára kellettem neked, ha komolyan is gondoltad nem érdekel. Mert nem voltál ott, amikor kellettél volna. Azt még meg is érteném, mert tudom, hogy ritkán látod apukádat, de utána három napig nem volt rám 10 perced? –akadt ki teljesen jogosan.

- Tudom és sajnálom, egy barom voltam. De itt hagynád a csapatot? A világbajnokságot? Az életedet?

- Egyszer mindennek vége van. Régen amúgy is Európában éltem, ott is van egy életem.

- De azt nem szereted. Utálod azt az életet, amibe anyukád akar beleerőszakolni.

- Mit tudsz az életemről? –kérdezte hangosan, miközben könnycseppek potyogtak a szeméből.

- Sokat. –vágtam rá és közelebb mentem.

- Akkor tudnád, hogy most ezt kell tennem. –mondta alig hallhatóan.

- Nem kell. Maradj itt velem. Sammel, a családoddal. –kulcsoltam össze a kezeinket.

- Menj el Jiyong! –fordította el a fejét.

- Ne..

- Menj! Kérlek, csak menj el! –mondta tagoltan. Lassan elengedtem a kezét és hátrálni kezdtem. Le nem vettem a szememet róla, míg haladtam az ajtó felé. Mielőtt becsuktam volna, rám emelte tekintetét. Szomorúságot láttam benne.

- Szeretlek. És mindig is szeretni foglak. –mondtam utoljára, majd eljöttem. Tudtam, hogy képtelen vagyok rá, hogy itt marasztaljam, ezért jöttem el. Fájt a szívem, nagyon.

Még sosem szerettem ennyire senkit, mint őt. De most elmegy és itt hagy.

Emily szemszöge

„Szeretlek.” Csak ez csengett a fülemben, ahogyan Jiyong elment. Sírva kezdtem el összepakolni a cuccaimat. Jobb, ha minél hamarabb elmegyek. Holnap reggel indul a gépünk. Nem tudom vissza fogok-e jönni még. Semmit nem aludtam egész éjszaka, nem tudtam.

Reggel keserűen keltem fel és indultam a reptérre. Úgy érzem egy darabot téptek ki belőlem.