21. rész

 Jiyong szemszöge

            Utam egyenesen egy bárba vezetett. Semmi nem érdekelt, muszáj volt felejtenem. Hihetetlen mértékű fájdalom volt bennem. Hogy lehettem ekkora barom? Meg volt a lehetőség, megszereztem magamnak. Szerettem, erre hagyom, hogy kicsusszanjon a kezeim közül? És lehet, sőt biztos, hogy nem lesz több esélyem. Az se biztos, hogy visszajön még.

Sorra húztam le a tömény italokat. A negyedik után kezdett a fejembe szállni, de nem álltam meg. Úgy három üres üveg hevert előttem kis idő múlva. Azt sem tudtam hol vagyok, ki vagyok. Fejemet a bárpultra tettem, a kezeimre.

Felkelni nem tudtam a székről, nemhogy haza menni. Fogalmam sincs, hogyan de egyszer csak ott teremtek a fiúk mellettem.

- Jiyong, tesó, miért csináltad ezt? –hallottam meg Tabi hangját. Bár minden hang összemosódott.

- E-elkhagymott –próbáltam összetenni egy normális mondatot.

- Mi? És most gyere, menjünk innen. –próbáltak négyen felszedni a székről.

- Elhagyott. –csaptam az asztalra.

- Jiyong, most fel vagy dúlva. Ezt majd holnap megbeszéljük. –állítottak a lábamra, de nem tudtam megállni, így összecsuklottam. Ők kaptak el, majd két oldalról támasztottak és így próbáltak meg kivinni.

Ahogy megcsapott a hideg levegő, kiszakítottam kezeimet a szorításukból, így majdnem előre estem, de meg tudtam állni nehezen.

- Nem hagyhat el, én szeretem. –ordítottam.

- Jiyong, menjünk haza! –jöttek közelebb.

- Nem megyek. Elszúrtam, egy barom vagyok. –kiabáltam, miközben idegesen a hajamba túrtam. Annyi érzés kavargott bennem, hogy nem bírtam velük. Sírni kezdtem és a földre rogytam.

- Tudom, hogy most nehéz, meg is értem. De mivel lesz jobb, ha ezt teszed magaddal? Hazamegyünk, alszol egyet és holnap tiszta fejjel megbeszéljük. Oké?

Csak bólintottam egy aprót, mire újra felkapartak a földről és elvittek. Nem tudom hova, de egy ágyban ébredtem reggel.

A fejem majd szétrobbant, kavargott a gyomrom, nagyon rosszul voltam. Fel akartam ülni, de ahogyan megmozdultam, úgy hasított a fejembe a fájdalom. Ekkor jött be valaki az ajtón, de nem láttam ki az.

- Hogy érzed magad? –kérdezte. Innen ismertem meg, hogy Tabi az.

- Rosszul. Legszívesebben meghalnék. –nyögtem ki nehezen.

- Itt egy kis víz meg gyógyszer. –nyújtotta át, amit készségesen elfogadtam.

- Ne haragudjatok a tegnapiért. –néztem rá.

- Nem haragszunk. Megértjük, hogy fáj és nehéz. Szóval mi történt pontosan?

- Elment. Az anyja elvitte Európába. Itt hagyott. És én egy barom voltam, mindent elszúrtam.

- Nincs minden veszve. –próbált nyugtatgatni.

- De igen. Az sem biztos, hogy visszajön még. Egy életre megutált engem, ami teljesen jogos. Én is utálom magamat, hogy ezt tettem.

- Ezért ne gyötörd magadat! Most nehéz, de el fog múlni.

- Nem. Mindig is szeretni fogom. Most is szeretem és tudom, hogy ő is szeret engem.

- Pár hét és világbajnokság. Sokat leszel velünk és elfelejted ezt az egészet. De ne lássák rajtad, mert ha Sam megtudja mi volt köztetek, akkor neked véged. –mosolyodott el.

- Az lenne a legjobb, ha jól beverné a képemet. Megérdemelném.

- Ne mondj ilyeneket! Most pedig tusolj le, aztán egyél valamit! –veregette meg a vállamat.

- Kösz Tabi. –mondtam utána.

- Ez egy tesó dolga.

Nem tudom, mit kezdenék nélkülük. Úgy tettem, ahogyan mondta. Megfürödtem, ettem pár falatot. Egyből jobban éreztem magamat, de a fájdalmat nem mulasztotta.

Erőt vettem magamon és délután elmentem deszkázni a városba. Nem volt kedvem a pályára menni, így csak hagytam, hogy bolyongjak az utcákon. Közben zenét hallgattam, néztem az embereket, a tájat. Kicsit megnyugtatott.

Véletlenül arra a részre értem, ahol Emily lakott. Nem tudtam megállni, így bementem az utcájába, megálltam a háza előtt.

Nem is gondolkodtam, a lábaim vezettek. Már csak azt vettem észre, hogy az ajtója előtt állok.

Percek múlva kopogtam rajta. Miután vártam és senki nem jött ki rajta, újból kopogtam, már erősebben. Semmi válasz. Szomorúan siettem le a portára.

- Elnézést! Nem tudja hol lehet Emily Swan? –kérdeztem az idős bácsit.

- Elment. Ma reggel elvitte a cuccait és elköltözött. Ha jól tudom az anyukája vitte el.

- Rendben, köszönöm. –hajoltam meg és eljöttem. Elment. Máris elment? Úgy volt, hogy csak két nap múlva megy el. Így már biztos, hogy semmi esélyem. Már Európában van. Ennyi volt. Jobb lenne, ha beletörődnék. De nem tudok. Akkor sem adom fel.

Emily szemszöge

- Drágám, ne vágj ilyen savanyú fejet! –dorgált meg anyám, mikor leszálltunk a repülőről.

- Nehogy azt várd, hogy mosolyogjak. –válaszoltam durván.

- Lehet, hogy most haragszol, de egy nap hálás leszel nekem. –mondta határozottan.

- Az a nap sokára fog eljönni. –vetettem oda, majd elsétáltam előtte. Azonnal anyám kis csapata fogadott minket. Elvették a táskáinkat, beültünk a kocsiba és már vittek is minket az új házunkhoz. Ami nem is annyira új, de vagy ezer éve nem voltam itt.

Egy gazdag környéken laktunk. Mindenki sznob volt, csak magukkal foglalkoztak. Utáltam az ilyen embereket, de itt csak ehhez hasonló környezet fogadott.

Ahogy megérkeztünk a házhoz sóhajtottam egy nagyot. Vajon jól döntöttem? Lehet ott kellett volna maradnom az igazi családommal. És Jiyonggal. Hiába haragudtam rá, hiányzott.

El kell felejtenem, teljesen. Ezért is cseréltem le a telefonomat, hogy semmi se emlékeztessen Koreára. Megmutatták a szobámat, a hatalmas házban. Tipikus gazdag berendezésű volt és egy cseppet sem az én ízlésem.

Szerencsére el tudtam hozni a deszkámat. Anélkül el nem jöttem volna. Anya nem tud róla, nem is fog. De ennyi kell a régi életemből.

- Emily, holnap egy vacsorára várnak minket. –mondta anyám.

- Jó. –rántottam meg a vállamat.

- Lehet, hogy nem tetszik a helyzet, de hidd el jobb lesz itt, mint Koreában.

- Sehol nem lesz olyan jó. –sziszegtem.

- Majd megszokod. –hagyta annyiban a beszélgetést. Neki persze csak arra volt szüksége, hogy gazdag, ficsúr családokkal ebédelhessen és szervezhesse a dolgokat. Soha nem törődött senki mással. És ő akarja nekem beadni a jó anya szöveget? Nevetséges, komolyan hihetetlen.

Miután anyám azzal volt elfoglalva, hogy a sznob francia barátaival enyelegjen, én átöltöztem és eljöttem otthonról. Ha már ezt a helyet nevezhetem otthonnak.

Fülhallgatóval, napszemüvegben jártam az utcákat. Ismertem a helyet, így könnyebb dolgom volt. Amúgy szép volt ez az ország, szerettem is, de egy cseppet sem hasonlított Koreára. Egy kisebb park mentén mentem el, mikor olyat láttam, amit álmaimban sem képzeltem volna.