19. rész

Jiyong szemszöge

            Két napja nem láttam Emilyt és nem is hallottam felőle semmit. Hiányzott. Azt akartam, hogy velem legyen és ölelhessem.

Egyik nap a fiúk átjöttek hozzám, hogy együtt legyünk. Elökörködtük az egész délelőttöt. Teljesen feldobták a kedvemet. Valamikor délután hirtelen csöngetésre lettem figyelmes.

Mikor kinyitottam az ajtót, a szám is tátva maradt.

- Apu? –mondtam elhalt hangon.

- Szia Jiyong. Régen láttalak. –mosolygott kedvesen.

- Gyere be! –nyitottam ki jobban az ajtót és beengedtem. Ezer éve nem látogatott meg.

- Hogy vagy? –kérdezte kíváncsian.

- Jól, nagyon jól. –válaszoltam mosolyogva.

- Ennek örülök. –ekkor látta meg a fiúkat is- Sziasztok! Úristen, de régen találkoztunk.

- Jó napot Mr. Kwon. –hajoltak meg illedelmesen.

- Jó látni, hogy még mindig együtt a banda. –nevetett halkan.

- Mi nem is zavarunk. Ji, majd beszélünk. –kezdte el tolni Tae a többieket.

- Ugyan, maradjatok nyugodtan. –szólalt meg apa.

- Nem, úgyis mennünk kell. Örülünk, hogy láthattuk. Viszlát. –surrantak ki gyorsan az ajtón. Mosolyogva néztem, ahogyan elmentek.

Apa szokásosan öltönyben volt. Kifinomult, drága öltözete volt. Csendes, barátságos jelleme miatt, szerették az emberek. Régen nagyon közel álltunk egymáshoz, ami az évek során elhalványult. Most is meg van a kapocs közöttünk, de nem olyan erős. Ritkán meglátogat, mesélünk egymásnak. Hálás vagyok neki, mert mindenben támogat és mindent megad nekem, amire szükségem van.

- Ne haragudj, hogy így rád törtem, csak olyan régen láttalak. –szabadkozott.

- Semmi baj. Kérsz teát?

- Igen, az jól esne. –miközben elkészítettem, ő leült a nappaliba. Órákon keresztül beszélgettünk, meséltünk egymásnak. Hirtelen a telefonom zavart meg kettőnket.

- Ne haragudj. –mondta apának.

- Ugyan, vedd csak fel. –mosolygott kedvesen. Megnéztem a telefonomat és Emily hívott.

- Szia kicsim! –köszöntem vidáman.

- Jiyong, találkozhatnánk? –hangja furcsa volt és sietős.

- Ne haragudj, de most fontos dolgom van. –mondtam halkan.

- De szükségem lenne rád. 

- Sajnálom Emily. –válaszoltam szomorúan.

- Mindegy. –ezzel letette a telefont. Keserű volt a hangja. Rosszul éreztem magamat, de alig látom apát, nem hagyhatom itt.

- Menj el nyugodtan, ha dolgod van. –mondta azonnal apa, miután letettem a telefont.

- Nem, nincs semmi. –erőltettem magamra egy mosolyt.

- Ez az Emily a barátnőd? –kérdezte félve.

- Igen. Már több mint egy hónapja együtt vagyunk. –sóhajtottam.

- Akkor komolynak tűnik. És milyen?

- A legtökéletesebb lány a világon. Nagyon szeretem.

- Fura ezt hallani a szádból, azok után, hogy mennyi kalandod volt. –nevetett halkan.

- Tudom, nekem is szokatlan volt.

- Ha tényleg ennyire szereted, akkor ne engedd el. Én örülök, hogy megtaláltad a tökéletes lányt. Sok szerencsét hozzá Jiyong.

Emily szemszöge

Egyből Jiyongot hívtam, ahogy eljöttem anyától. Nagyon rosszul esett, hogy meg sem hallgatott. Sírva mentem haza. Nem tudtam mihez kezdjek, mit csináljak? Nem mehetek Európába, nekem itt van az életem.

Ahogy haza estem, egyből a telefonomért nyúltam.

- Háló? –szólt bele az az ismerős hang.

- Sam, kérlek gyere át. –kezdtem el sírni.

- Úristen Emily, jól vagy? Bántott valaki? –záporoztak belőle a kérdések.

- Majd elmondom, de kérlek gyere ide! –szipogtam.

- Azonnal indulok.

Pár perc múlva tényleg ott állt az ajtómban. Ahogy kinyitottam azonnal megölelt. Erre volt szükségem, hogy valaki mellettem legyen. És ezt Jiyong nem tette.

- Mi történt? –engedett el. Behúzott a kanapéra és leült velem szembe. Elmeséltem neki az egészet. A múltkori kiborulásomtól a mostani veszekedésünkig.

- Mi? Nem mehetsz el! Nem hagyhatod itt a csapatot és engem. Mi lesz a világbajnoksággal?

- Én sem akarok menni. Nem akarlak itt hagyni titeket, főleg nem téged. De nem tehetek mást.

- Beszélek én anyukáddal.

- Felesleges. Utálja az összes ilyen ’csavargót’ mint mi. Szerinted használna bármit is?

- Akkor elmész? –halkult el a hangja.

- Nem tudom, még át kell gondolnom. A jövő héten indulnánk, addig még van egy kis időm.

- Bárhogy döntesz, támogatlak. De tudd, hogy nem akarom, hogy elmenj. –fogta meg a kezemet.

- Tudom én sem. De addig is, ne szólj erről senkinek. Nem akarom, hogy tudjanak róla.

- Megértem, persze.

- Köszönöm Sam. Annyira szeretlek és úgy fogsz hiányozni. –öleltem meg szorosan.

- Te is nekem húgi. El sem tudom képzelni milyen, lesz nélküled.

Megkértem, hogy maradjon itt estére. Nem akartam egyedül lenni. Másnap együtt mentünk le a pályára. Ugyanúgy edzettem, mintha semmi sem történt volna. Ami zavart és nagyon bántott, hogy Jiyong fel sem hívott, hogy megkérdezze mi volt a baj. Nem jött a pályára sem, semmi. Ennyit jelentettem volna neki? Hiba volt bíznom benne.

Négy nap van az indulásig és én még mindig nem tudom, hogy döntsek. Próbálom tettetni, hogy bánt valami. Nem akarom, hogy bárki is észrevegyen bármit is.

Szinte minden percet a csapattal töltök. Ha el is megyek, minden alkalmat ki akarok használni.

Ji azóta nem keresett. Napok óta nem beszéltünk. Számomra egy halott dolog lett. Hülye voltam, hogy hittem neki, de ennyi volt.

Egyik nap már sötétedett, mikor mi még a pályánál ücsörögtünk és beszélgettünk. Hirtelen jelent meg Ji és a bandája. Rájuk sem néztem csak tovább nevettem a többiekkel.

Mikor elindultam a pulóveremért, ő is odajött. Messze voltunk a többiektől, így nem láttak.

- Szia édes. –meg akart ölelni, de ellöktem.

- Ne nevezz így! –mondtam úgy, hogy nem néztem rá.

- Mi a baj? Rosszat mondtam vagy csináltam? –kérdezte ártatlan arccal.

- Nem, épp ellenkezőleg –néztem rá- Nem csináltál semmit.

- Ne haragudj, hogy nem találkoztam veled. De ott volt apa és ritkán látom.

- Nem haragszok. Már úgysem tartozol nekem magyarázattal.

- Ezt hogy érted? –kérdezte kétségbeesetten.

- Úgy hogy vége van.