10. rész

Emily szemszöge

            Mindketten kapkodtuk a levegőt. Értetlenül nézett rám. Nem távolodott el, így édes lehelete az arcomat súrolta.

- Mi a baj? –kérdezte szomorúan.

- Nekem ez nem megy. Így akarsz köszönetet nyilvánítani? –kérdeztem gúnyosan.

- Nem, dehogyis. Ez teljesen más. Nem bírtam magammal, annyira akarlak.

- Akarsz? Te azt akarod, hogy szétnyissam a lábaimat előtted. Végig ezt akartad. –csuklott el a hangom. Átverve éreztem magamat.

- Mi? Nem, erről szó sincsen. Lehet tényleg megfordult a fejemben, de ez teljesen más.

- Miben? –néztem rá kérdőn.

- Nem tudom, de esküszöm nem akarlak kihasználni. –jött közelebb.

- Hagyj békén! –mentem el mellette. Ki akartam lépni az ajtón, de visszarántott.

- Emily, ne haragudj. Esküszöm nem akartalak kihasználni, se átverni. Komolyan mondtam, hogy gyönyörű vagy tetszel nekem. Nem is kicsit.

- Hagyjuk. Szia! –mondtam gyorsan és elrohantam a lakásáról. Ahogy kiértem az utcára, rápattantam a deszkámra és amilyen gyorsan eljöttem onnan.

Lehet igazat mondott, de nem vagyok benne biztos. Az elejétől ezt akarta. Egy kört aztán, ott hagy. Én nem vagyok ilyen lány, engem nem fog kihasználni. Hülye voltam, hogy hagytam magam.

Jiyong szemszöge

Vadul tépjük egymás ajkait. Olyan szorosan simulok hozzá, ahogy csak tudok. Érzem minden mozdulatát, minden sóhaját és ez felemelő érzés.

Oldalát és hátát simogattam egyik kezemmel. Lassan elértem a melltartója kapcsát. Ekkor éreztem, hogy megfeszül, majd hirtelen eltolt magától.

- Állj le! –mondta lihegve.

- Mi baj? –én is sűrűn vettem a levegőt. Nem csoda egy ilyen nyelvcsata után.

- Nekem ez nem megy. Így akarsz köszönetet nyilvánítani? –kérdezte gúnyosan.

- Nem, dehogyis. Ez teljesen más. Nem bírtam magammal, annyira kívánlak. –ismertem be.

- Akarsz? Te azt akarod, hogy szétnyissam a lábaimat előtted. Végig ezt akartad. –halkult el. Szomorúan nézett rám.

- Mi? Nem, erről szó sincsen. Lehet tényleg megfordult a fejemben, de ez teljesen más.

- Miben? –vágta rá azonnal.

- Nem tudom, de esküszöm nem akarlak kihasználni. –mentem közelebb hozzá.

- Hagyj békén! –indult el mellettem, de még időben rántottam vissza.

- Emily, ne haragudj. Esküszöm nem akartalak kihasználni, se átverni. Komolyan mondtam, hogy gyönyörű vagy és tetszel nekem. Nem is kicsit.–mondtam őszintén.

- Hagyjuk. Szia. –mondta és kiviharzott a lakásomból. Elfutott, majd olyan gyorsan elment a deszkájával, hogy nem tudtam volna utolérni.

Nem hiszem el, hogy így válunk el. Életem legjobb csókja volt. Legszebb pillanat, amikor a kezemben tarthattam és érezhettem. Most pedig haragszik rám és nem is fogom egykönnyen megbékíteni. Lehet soha.

Szomorúan estem az ágyamra és temettem bele az arcomat a párnákba. Most senkivel nem volt kedvem beszélni, se találkozni. Csak vele. Vele akartam lenni, akartam őt. Úgy, mint még soha egyetlen lányt sem.

Valamikor napközben elnyomott az álom és csak reggel ébredtem fel. Elindultam a pályára, de senki sehol. Igaz mára nem beszéltünk meg gyakorlást, azért reménykedtem, hogy itt lesz.

Három nap telt el, de semmi változás. Azóta nem beszéltem Emilyvel, nem gyakoroltunk és nem láttam. Jövő héten lesz a verseny és jól jönne még egy két óra.

Egyik nap benéztem a pályára. Ott volt az egész csapat. Egyből Emilyt kerestem, akit meg is láttam egy fiúval beszélgetni. Olyan boldognak tűnt.

- Sziasztok! –mentem oda.

- Jiyong, de rég láttak. Merre voltál? –kérdezte Sam kedvesen.

- Erre, arra. –adtam meg a legegyszerűbb választ.

- Jövő héten versenyed van. Várod már? –kérdezett tovább.

- Igen. Azért remélem eléggé felkészült vagyok. –húztam el a számat.

- Biztosan. Emily sokat tanított neked.

- Igen. –mondtam halkan.

Egész délután ott voltunk, de egyszer sem nézett rám. Zavart, hogy mással foglalkozik és nem velem. Egyszer láttam, hogy egyedül megy a hűtőládákhoz, így gyorsan odamentem.

- Szia. Beszélhetnénk? –kérdeztem halkan.

- Nincs miről. –mondta nyugodtan, miközben megfordult.

- Szerintem meg igenis van.

- Igen? Mégis miről? –nézett rám kérdő szemekkel.

- Tényleg ezt akarod csinálni? Emily én sajnálom, de félreértetted a helyzetet. Komolyan mondom, hogy kedvellek, nem akartalak kihasználni csak elragadott a hév. Bocsáss meg.

- Bizonyíts!

- Mi? –kérdeztem értetlenül.

- Bizonyítsd, hogy igazad van. Hogy félreértettem az egészet. Mivel tudod bizonyítani?

- Visszacsókoltál és tudom, hogy kedvelsz. Ha nem lenne így, nem tetted volna.

- Ez egy dolog. –ment volna el, de visszahúztam.

- Nem, nem az. Miért csináljuk ezt, ha kedveljük egymást? Én sokkal többet érzek irántad, mint puszta barátság.

- Én nem. –mondta határozottan.

- Nem hiszek neked.

- Én sem neked. Kvittek vagyunk. –hagyott egyedül, a saját magányomban.

Nem tudtam mihez kezdjek. Most először voltam tanácstalan egy lánynál. Szomorúan ültem, mikor jó barátom csapódott hozzám.

- Min vesztetek össze? –kérdezte.

- Honnan veszed, hogy gond van? –néztem rá.

- Te itt ülsz szomorúan, ami nem vall rád. Nem szóltok egymáshoz, kerül téged. Folytassam?

- Nem kell. –sóhajtottam egy fájdalmasat.

- Meséld el szépen, mi történt!

Mindent elmondtam Tabinak. Ami a pályán történt, ami a lakásomon, a veszekedést, az előbbi beszélgetésünket. Ha egy valaki akiben megbízhattam, az ő volt.

Türelmesen végig hallgatott. Kérdőn néztem rá a vérgén, hogy mondjon valamit.

- Meg fog bocsájtani, csak idő kell.

- Nem fog.

- De igen. Ha hagyta, hogy ilyen kapcsolatba kerüljetek, akkor igen. Mert kedvel téged.