38. rész

Jiyong szemszöge

            Már arra sem emlékszem, hogy kerültem kórházba. Egyszer csak kinyitom a szememet és egy idegen szobában vagyok, ahol sok ember van.

- Hol vagyok? –kérdeztem rekedtes hangon.

- Nyugodjon meg! Minden rendben lesz. –mondta egy maszkos férfi. Ezután belém nyomtak valamit, amitől megint elvesztettem az emlékezetemet és elsötétült minden.

Nem tudom milyen napszak lehetett, de nyitogatni kezdtem szemeimet. Erős fényt érzékeltem, így gyorsan össze is csuktam. Lassabban próbálkoztam, míg megszoktam.

- Jiyong, ébren vagy? –érzetem meg egy puha kezet az enyémen. A hang pedig ismerős volt.

- Emily. –leheltem a levegőbe.

- Én vagyok Ji. –hallottam a hangján, hogy megkönnyebbül. Szétnyitottam szemfedőimet és lassan kitisztult a kép is. Megláttam szerelmem gyönyörű arcát, majd apát.

- Apa? –kérdeztem értetlenül.

- Jiyong, fiam, hogy érzed magadat? –kérdezte aggódva.

- Voltam már jobban. De mi történt?

- Mire emlékszel utoljára? –nézett rám a szerelmem.

- Hogy sétálok, aztán ott van egy csapat. Azt tudom, hogy ütni kezdenek, de homályos minden. –magyaráztam, ahogyan visszagondoltam a történtekre.

- Nem tudod, kik lehettek azok? –idegeskedett apa.

- N-nem emlékszem. –ráztam a fejemet.

- Mindegy, most pihenj. –szólt közbe Emily- Aludj egy kicsit és holnap reggel újra jövünk.

- Ne menj el! –fogtam meg a kezét.

- Nem fogok. –ült vissza mosolyogva és simogatni kezdte a karomat- De aludj!

Olyan jól esett az érintése és fáradt is voltam, meg még kábult, így nem telt bele pár percbe, de már mélyen az álmok világában jártam.

Emily szemszöge

Megvártam míg Ji elalszik, majd halkan kimentünk az apukájával.

- Hogy van? Minden rendben? –kérdezték a fiúk.

- Jobban van, csak gyenge. Úgy tűnik emlékszik mindenre. –válaszoltam megkönnyebbülten.

- Csak arra nem, hogy kik tették ezt vele. –morgolódott az apja.

- Biztos arra is fog, csak ne mindent egyszerre zúdítsunk rá. Várjunk egy kicsit, míg jobban lesz. –mondtam félve.

- Rendben, igazad van. Csak aggódom érte, de ti itt vagytok neki. –mosolygott az idősebb Kwon.

- Alszik már? –kérdezte DaeSung, mire bólogattunk.

- Jobb lenne, ha mi is hazamennénk. Hosszú nap volt. –mondta Tae, amit mindenki helyesnek látott. Otthon hamar elaludtam, mert kifárasztott a mai nap dús esemény áradata.

Reggel időben felkeltem, hogy elkészüljek és mehessek Jiyonghoz. Bementem a kórházba, ahol beengedtek a szobájába. Meglepetésemre már fent volt.

- Szia! Hogy érzed magadat? –kérdeztem, míg leültem az ágyára.

- Már jobban. Annyira hiányoztál. –fogta meg a kezemet.

- Te is nekem. –nyomtam egy lágy csókot ajkaira.

- Mikor mehetek már haza? –kérdezte komolyan, de még mindig közel voltunk egymáshoz.

- Hamarosan, de meg kell gyógyulnod. Elég csúnya sérüléseid vannak.

- Tudom, elmondták ma reggel. De én veled akarok lenni. –nyavalygott aranyosan.

- Reméljük holnap már kiengednek. Addig is itt leszek. –pusziltam meg a homlokát.

- Szeretlek. –nézett a szemembe.

- Én is téged.

A délelőtt gyorsan eltelt. Benéztek a fiúk is, felvidították egy kicsit a sérült tagot. Jó volt Jiyongot nevetni látni, mert az elmúlt napokban ez nem történt meg.

Valamikor délután kinyílt az ajtó, mikor már csak ketten voltunk. Egy olyan ember lépett be, akire Ji se, de én sem számítottam.

- Anya.

Jiyong szemszöge

- Anya. –mondtam halkan.

- Sziasztok. –köszönt félénken, majd bentebb jött.

- Hogy kerülsz te ide? –csúszott ki a számon. Nagyon meglepett, hogy itt van.

- Apád mondta, hogy mi történt és azonnal idejöttem, hogy lássalak. –mondta. Egy kis csend állt be, amit a szerelmem tört meg.

- Nekem úgy is mennem kell. –állt fel mellőlem.

- Ne menj el! –kértem.

- Egész nap itt voltam és holnap reggel jövök. Vigyázz addig! –csókolt meg lágyan, gondolom anya előtt nem akart többet –Szeretlek. –súgta halkan. Meghajolt, majd kiment az ajtón, így egyedül hagyott anyával. Egy ideig csak csendben figyeltük egymást nem tudtam, mit mondani. Szokatlan nekem az ilyen helyzet.

- Hogy érzed magad? –törte meg a kínos csendet, majd közelebb jött az ágyamhoz.

- Jobban. –válaszoltam röviden.

- Annyira sajnálom, ami veled történt. –bukott ki belőle.

- Miért? Nem te tehetsz róla.

- Tudom, de Jiyong a fiam vagy. Bármi történik veled, féltelek. Lehet, hogy te nem érzed így, de féltelek és aggódom érted. Persze tudom, hogy nagy vagy és felnőtt, de akkor is.

- Megértem. Elvileg nem vagyok valami jó gyerek. –kuncogtam.

- A legjobb vagy, akit valaha kívánhatott volna az ember. –mondta őszintén, mire elakadt bennem a szó. Mélyen néztünk egymás szemeibe. Őszinte megbánást és szeretet láttam benne.

- Hoztam neked egy kis vacsorát, ha esetleg éhes lennél. –vett elő a táskájából egy zacskót, ami tele volt ételhordókkal.

- Köszönöm, de nem kellett volna. –mosolyodtam el a rengeteg étel láttán.

- Dehogynem, erre mindig szükség van. –mosolyodott el ő is.

- Nem szeretnél maradni még egy kicsit? –kérdeztem félve, mire felcsillant a szeme.

- Persze drágám. –ült le mellém.

- Ne haragudj azért, mert olyanokat vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna. –ismertem be halkan.

- Nem haragszom, megértem, mit éreztél. –hajtotta le a fejét.

- Én tényleg szeretnélek megismerni, csak hirtelen sok volt. Hosszú évekig nem hallottam rólad, erre itt vagy. Nem tudom, hogyan viszonyuljak ehhez.

- Tudom kicsim. Nekem is nehéz a szemedbe nézni azok után, amiket tettem. Sokkal jobb anyát érdemelnél. –gördült le egy könnycsepp az arcán.

- Nem szeretnék másik anyát. –mondtam, mire rám emelte tekintetét.

Rájöttem, hogy felesleges dolog haragban lenni ezzel a dologgal. Végre megismerhetem. Igaz lassan kell haladni, mert azért ez nem megy egyik pillanatról a másikra, de kíváncsi vagyok milyen az igazi anyám. Akiről tudom, hogy szeret.