35. rész

Emily szemszöge

            Egy kicsit lefagytam Jiyong szavai miatt. Meglepődtem, mivel még nem is hallottam az anyukájáról. Annyit tudtam, hogy régen elment és nem is tért vissza. És most hirtelen itt lenne? Milyen nehéz lehet most Jiyongnak?

- H-hogy mi? –kérdeztem akadozva.

- Idejött valamelyik nap. Azt mondta sajnálja, meg hogy meg akar ismerni, de én nem akarom.

- Megértem, mit érzel, de meg kell ismerned. Beszélj vele és majd csak utána mondj ítéletet!

- Jó, de nélküled nem megyek el. –jelentette ki határozottan.

- Ohh Jiyong, persze, hogy elkísérlek. Számíthatsz rám. –simogattam meg az arcát.

- Köszönöm kicsim, szeretlek. –adott egy nyelves puszit.

- Én is téged.

Ezután lezuhanyoztam, majd Ji is. Befeküdtünk az ágyamba és még egy kicsit összebújva beszélgettünk.

- Ugye tudod, hogy már napok óta itt vagyok? –kérdezte kuncogva.

- Igen, de nem bánom. –cirógattam a mellkasát.

- Én sem, egyáltalán. Sőt, minden reggel veled akarok kelni. Ezért is lenne jó, ha összeköltöznénk. –ajánlotta fel, ami egy kicsit meglepett.

- Mi? –néztem rá ledöbbenve.

- Költözzünk össze!

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet Ji. Kicsit korai.

- Miért lenne? Lassan négy hónapja vagyunk együtt, azelőtt még kettő. Szeretjük egymást és együtt akarunk lenni. –érvelt az ötlete mellett.

- De mi van, ha ezzel elrontunk mindent. Igen négy hónap, de az nem olyan sok, ahhoz, hogy összeköltözzünk. Ne értsd félre, nagyon szeretném, de nem akarom, hogy tönkre tegye azt, ami most van. –magyaráztam.

- Értem, de kérlek gondold át! –kérlelt aranyosan.

- Rendben édes. –egyeztem bele. Váltottunk egy hosszú, édes esti csókot, majd mindketten elaludtunk. Másnap időben felkeltünk. Csak délutánra beszéltünk meg találkozót a csapattal, így döntöttünk úgy, hogy meglátogatjuk Jiyong anyukáját.

El is indultunk ahhoz a címhez, amit Jinek adott. Láttam rajta, hogy izgul és feszült. Végig egymás kezét fogtuk, amíg odaértünk, de mielőtt csöngettünk volna, magállt.

- Lehet ez nem jó ötlet. –torpant meg.

- De Ji, az. Ideje megbeszélnetek a múltban történt dolgokat. Itt vagyok, nem megyek el. Hidd el, jobb lesz.

- Rendben. –fújtatott egy nagyot, majd megnyomta az apró réz gombot. Tudtam mennyire fél és ez mekkora dolog neki. Ezért is kell vele lennem.

Nem sokkal később egy idősebb néni nyitott ajtót. Az arcán döbbenetet láttam, ahogyan meglátott minket. Le nem vette a szemét Jiyongról és ő sem róla. Ezek szerint jó helyen vagyunk. Senki nem szólalt meg, így nekem kellett.

- Jó napot! Bizonyára Ön Mrs. Kwon.  –hajoltam meg, mire rám nézett.

- Igen, gyertek be! –nyitotta kintebb az ajtót. Kicsit meglöktem Jit, hogy menjen bentebb. Levettük a cipőnket, majd a nappaliba mentünk. Otthonos volt a lakás. Minden tiszta, rendezett és igazi idősebb, felnőttesebb berendezésű lakosztály.

Leültünk a kanapéra, a néni meg velünk szemben foglalt helyett a fotelben. Egy ideig csak néztük egymást, majd Jiyong anyukája szólalt meg.

Jiyong szemszöge

Ideges voltam. Az érzések kavarodtak bennem. Szorosan ültem Emily mellett, nem akartam megszólalni. Végül anya tette meg az első lépést.

- Örülök, hogy eljöttél hozzám. Nem hittem volna, hogy meglátogatsz. –mondta nekem.

- Nem is akartam. –vágtam rá durván.

- Még is itt vagy.

- Emily miatt. Ha ő nincs, nem lennék itt. –fogtam meg a kezét a szerelmemnek.

- Mindenesetre köszönöm. –bólintott egy aprót- Gondolom szeretnéd hallani, hogy miért mentem el és miért jöttem vissza annyi év után?

- Igen. –válaszoltam kurtán.

- Fiatalon tudtam meg, hogy gyerekem lesz. Nagy volt a szerelem apád és közöttem, gyorsan haladtunk. Már akkor is sokat dolgozott, utazgatott. Miután megszülettél megígérte, hogy többet lesz itthon, de nem tartotta be. Nekem nem erre volt szükségem akkor és eljöttem Európába, hogy karrierem lehessen. Téged nem akartalak magammal hozni, mert nem tudtam volna megadni neked mindazt, amit apád megtudott.

- De a karriered fontosabb volt, mint én. –szúrtam oda.

- Nem, nem volt. Mindennap rád gondoltam, nem akartam elhagyni a fiamat, de nem tehettem mást. –érvelt maga mellett.

- De tehettél volna. Ott volt apa. Gondoskodott rólad és rólam is. Mindent megadott. Azért dolgozott, hogy neked jó legyen. –mondtam idegesen.

- Ez nem igaz Jiyong. Én nagyon hálás vagyok az apádnak, hogy gondodat viselte, de sosem láttam. Mindennap, minden este egyedül voltam. Lenni akartam valaki.

- És lettél? –kérdeztem, ami lehet kicsit túl sok volt.

- Jiyong. –mondta halkan Emily.

- Igaza van. Mindennap gondolkodtam azon, hogy visszajöjjek, de sosem tettem mag. Mostanáig. Hiányoztál Jiyong és nagyon szeretlek. Mindig is szerettelek. Szeretném, ha rendeznénk a dolgainkat. Tudom, hogy nem lehet minden olyan, mint régen, de szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz.

- Nekem ez nem megy így. Feltűnsz a nagy semmiből, annyi év után és azt várod, hogy mosolyogva fogadjalak? –álltam fel.

- Nem várom, csak azt, hogy adj egy esélyt.

- Majd meglátjuk, de most mennem kell. –mentem ki a házból. Nem bírtam tovább elviselni ezt a beszélgetést.

Emily szemszöge

Miután Ji kirohant, én ott maradtam lefagyva. Az anyukája szomorúan nézett a fia után.

- Elnézést kérek Öntől. Kicsit feldúlt. –mondtam halkan.

- Nem, semmi baj, megértem. Nem várhatom, hogy megbocsásson nekem mindent.

- Jobban lesz, csak kell neki egy kis idő. –biztattam.

- Köszönöm. Olyan jó, hogy te itt vagy neki. Látszik mennyire szeretitek egymást és ez nekem nagyon fontos.

- Sosem hagynám el őt. De jobb is, ha utána megyek. –álltam fel.

- Igen, de remélem találkozunk még.

- Biztosan. –hajoltam meg, majd Ji után siettem, de nem találtam sehol. Elmentem a lakására, de nem volt ott. Az én lakásomon sem, a pályán se, sehol. Szinte az egész várost bejártam, mikor rátaláltam a parton. Messzebb volt és egyedül üldögélt a sziklákon. Felmásztam hozzá és leültem mellé csendben.

Nem szóltunk semmit csak megöleltem. Megéreztem könnyeit a vállaimon. Sír?