3. rész

Jiyong szemszöge

            Már sötétedett, mikor hazaindultam. Egyedül jártam az utcákat a deszkámon gurulva. Nem siettem haza, élveztem a tájat. Ilyenkor egy időre elcsendesedik a város, mielőtt kezdődne a vad éjszakai élet.

            Az emberek szállingóznak az utcákon, mennek haza a munkahelyekről. Úgy egy óra múlva megjelennek a fiatalok, hogy kitombolják magukat.

A part mentén gurultam végig, mikor egy összegörnyedt alakot láttam meg a fűben üldögélni. Valahonnan ismerős volt, így közelebb mentem. Ekkor vettem észre, hogy ki is az. Emily.

Felhúzta lábait, amire fejét hajtotta és halkan szipogott.

Megálltam mellette, de nem vett észre. Leguggoltam és megérintettem a vállát. Lassan emelte fel a fejét. Szemei vörösek voltak, arca csillogott a könnyektől.

Ahogy meglátta, hogy ki vagyok, elfordította a fejét és törölgetni kezdte az arcát.

- Mit keresel itt? –kérdezte szipogva, de nem nézett rám.

- Miért sírsz? Mi történt? –ignoráltam az előző kérdését. Sajnáltam szegényt.

- Nem fontos. Kérlek, menj el! –állt fel gyorsan. Indulni akart, de megfogtam a csuklóját és visszarántottam. Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

- Emily, mondd el mi történt! –kértem halkan.

Könnyes szemekkel rázta a fejét. Néztem egy ideig nagy zöld szemeit, majd magamhoz húztam. Szorosan öleltem a hátát, amit lassan ő is viszonzott és átölelte a derekamat. Élvezhettem volna a helyzetet, de nem ilyen körülmények között akartam vele ilyen kapcsolatba kerülni. Simogattam a hátát, majd eltoltam magamtól, hogy rá tudjak nézni.

- Bántott valaki? –kérdeztem.

- Nem. De nem akarom elmondani. –mondta halkan.

Egy percig elgondolkodtam, majd húzni kezdtem magammal.

- Hova megyünk? –kérdezte félve.

Nem válaszoltam, csak mentem előre. Szerencsére nem messze laktam, így magamhoz vittem. Betoltam a nappaliba, leültettem a kanapéra, majd hoztam neki egy kis teát.

- Miért jöttünk ide? –kérdezte kíváncsian.

- Nem akartalak ott hagyni. Nem jó ilyenkor utcán lenni. Azt pedig várhatod, hogy magadra hagylak ilyen állapotban. –ültem le mellé.

- Nem kell sajnálni. Nem vagyok rászorulva. –ellenkezett. Felállt volna, de visszarántottam. Szorosan fogtam a kezét, hogy ne menjen el.

- Nem is azért csinálom. Komolyan aggódom érted.

- Nem is ismersz. –mondta halkan.

- De nagyon szívesen megismernélek. –mosolyogtam kedvesen.

- Engem még senki nem látott sírni. –szólalt meg hosszú csend után.

- Komolyan? –döbbentem le.

- Csak Sam. Nem szoktam sírni, nem mutatom ki, ha fáj valami vagy rosszul érzem magam. Nem szeretném kimutatni, hogy gyenge vagyok. –mondta őszintén.

- Ez nem gyengeség. Néha mindenkinek ki kell adni a fájdalmat. A sírás a legegyszerűbb módja ennek. –simogattam a kezét.

- Köszönöm Jiyong. –mosolyodott el végre. Olyan jó volt vele lenni.

- Ugyan. És nyugodj meg, nem beszélek erről senkinek. Most pedig megágyazunk.

- Hogy?

- Hát itt alszol. –jelentettem ki nyugodtan.

Emily szemszöge

- Hát itt alszol. –mondta teljes nyugodtsággal. Ledöbbenve néztem rá.

- Mi? Nem, erről szó sem lehet. –ellenkeztem.

- Ezt se mondom el senkinek, de nem engedlek ki az utcára. Szépen itt maradsz, megnyugszol. Én itt leszek, ha kell egy támasz. És nincs apelláta.

- Igenis. –kuncogtam rajta.

Olyan jól esett, hogy törődött velem. Megnevetett, mellettem volt, pedig alig ismertük egymást.

- Miért csinálod ezt? –kérdeztem, miközben visszaültem a kanapéra.

- Mit? –kérdezte értetlenül.

- Hogy így törődsz velem. Kedves vagy, ápolgatsz, pedig nem is ismerjük egymást.

- Ez egyszerű, mert szimpatikus vagy. Nem vagy vadidegen. És már mondtam, hogy szívesen megismernélek. –mondta egyszerűen.

- Hihetetlen vagy. –mosolyogtam rá kedvesen.

Megöleltem a kanapén. Szorosan körém fonta kezeit és így ültünk percekig.

- Köszönöm Jiyong. –suttogtam a nyakába.

- Mondtam, hogy ez nem tesz semmit. –húzódott el.

Úgy egy óra múlva döntöttünk úgy, hogy megnézünk egy filmet. El is helyezkedtünk, majd bekapcsolta Jiyong. Kifárasztott a mai nap történései, így a vége fele bealudtam.

Jiyong szemszöge

Olyan jó érzés volt törődni vele. Még ha neki nem is jelentett olyat, mint nekem, de akkor is jó volt. Észrevettem, hogy elaludt a filmen.

Békésen alvó arcát kezdtem el nézegetni. Olyan szép volt, főleg ilyenkor. Nyugodtan bámulhattam a testét, mert senki nem látta. Kikapcsoltam a TV-t és úgy helyeztem el a testét, hogy a feje a mellkasomon legyen. Nem akartam itt hagyni, így vele aludtam. Ha reggel rákérdez, azt mondom, hogy mind ketten elaludtunk. Hallgattam halk szuszogást, majd engem is elnyomott az álom.

Reggel hamarabb keltem fel, mit ő. Mire észhez tértem, ő is mocorogni kezdett. Először fel sem fogta, hogy hol van, aztán ahogy rájött, hogy feje a mellkasomon pihen, azonnal felült.

Értetlenkedve nézett rám azokkal a gyönyörű zöld szemeivel.

- Bealudtunk a filmen, ezért aludtunk itt mindketten. –mondtam nyugodtan.

- Ne haragudj. –hajtotta le a fejét.

- Miért haragudnék? –kuncogtam. Annyira édes volt.

- Jobb lesz, ha megyek. –állt fel.

- Nyugodtan maradj. Készítek reggelit. –próbálkoztam.

- Kedves vagy, de tényleg mennem kell. Ma úgyis találkozunk a pályán. Ne haragudj még egyszer. –mondta édesen.

- Semmiért nem haragszok. –mentem közelebb hozzá.

- Köszönök mindent Jiyong. Jövök neked eggyel. –mosolygott boldogan. Mielőtt elment volna megölelt, majd kisétált az ajtón.

Jön nekem eggyel. Ezt megjegyeztem. Olyan jól éreztem magamat vele. Úgy érzem közelebb kerültünk egymáshoz. Igaz nem tudtam kiszedni belőle, hogy miért sírt, de azt is meg fogom tudni. Biztos valami rossz lehetett. Viszont az, hogy senki előtt nem sírt még, de én láthattam ilyen állapotban, az megérintett. Nagyon erős lány. Annyira megismerném az életét, hogy bármikor ott lehessek neki. Kezdek csöpögős lenni. Ez nem én vagyok.