2. rész

Jiyong szemszöge

            Valamikor hajnalban értünk haza. Bevetettem magamat az ágyba és egyből elaludtam. Délelőtt keltem fel és a fiúk már a szobámban is voltak.

- Jó volt a tegnapi buli. Jó fejek ezek az emberek. –mondta Seungri.

- Igen szerintem is. –ültem fel kómásan.

- Emily jó csaj. Látszik, hogy bejön neked. –mosolygott Tabi.

- Viccelsz? Én még életemben nem láttam ilyen gyönyörűséget. –merengtem el.

- Csak nem beleestél? –húzták fel a szemöldöküket.

- Dehogyis, ne vicceljetek. De tény, hogy jó bőr. Szívesen megkóstolnám. –jelent meg egy kaján vigyor a képemen.

- Azért csak vigyázz! Sam nagyon félti. Ne kezdj ki vele! –mondta Taeyang.

- Majd meglátom mi lesz. –zártam le a témát.

Idegesített Taeyang mondata. Tudom, hogy igaza volt, de idegesített. Nekem ilyet mondani, hogy ne kezdjek ki egy lánnyal? Ugyan már. Tudják, hogy nem tartom be. Amúgy is, nem hagyok veszni egy ilyen gyönyörűséget, mint Emily. Valamilyen formában, de megkóstolom a drágát.

Emily szemszöge

Későn keltem fel, elég nyúzott voltam. Ami végleg felkeltett, hogy a telefonom eszeveszett módjára zenélt.

Kómásan nyúltam érte és szóltam bele rekedt hangon.

- Háló?

- Emily, az anyád vagyok. Miért ilyen a hangod? Már megint buliztál egész éjjel? –kiabált.

- Ha nagyon akarod tudni, igen. De nincs beleszólásod az életembe, úgyhogy hagyjuk.

- Nekem te ilyet nem mondhatsz! Egy óra múlva legyél itthon!

- Itthon vagyok.

- Az igazi házadra gondoltam. És nehogy valami szakadt göncben legyél. Vendégünk van.

- Igenis.

Nyomtam ki unottan a telefont és visszazuhantam a párnákba. Utáltam, hogy mindig ugráltatott. De azt kellett tennem, amit ő mond. Írtam egy SMS-t Samnek, hogy ma valószínűleg nem megyek le. Elkészültem, felöltöztem ’normális’ ruhákba, majd elindultam anyámhoz.

Ő egy hatalmas kertes házban lakott, ami modern berendezésű volt. Átváltottam a cipőmet egy papucsra és a nappali felé vettem az irányt, ahol anyám fogadott valami emberekkel.

- Kislányom, végre megjöttél. –játszotta a tökéletes anya szerepet.

- Itt vagyok, mi lenne az? –ültem le unottan, mire anyám olyan szúrós szemekkel rám nézett, hogy majdnem megölt vele.

- Hadd mutassam be neked régi ismerőseinket. Az ő családjuk nagyon közel áll a mienkhez. –mutatott mosolyogva a kanapén ülő emberekre.

- Nagyon örvendek. –intettem egy erőltetett mosollyal.

- Emily, anyukád sok jót mesélt rólad. Kicsi korodban láttalak utoljára. Gyönyörű nő lett belőled. –mondta kedvesen a hölgy. Gondolom az anyuka volt. Mellette ült a férje és egy velem egy idős fiú.

- Köszönöm. –tényleg jól estek a szavai.

- Bizonyára nem emlékszel a fiúnkra. Pedig kicsiként rengeteget játszottatok együtt. Ő itt DongWook. –mutatott a fiatalabbik fiúra.

Ránéztem a srácra, akinek egy bájvigyor volt a fején. Irritáló volt, az egyszer biztos.

- Miért nem mutatod meg neki a házat? –célozgatott anyám.

- Rendben, gyere! –álltam fel és indultam el az emeletre. Nem néztem hátra, de tudtam, hogy követ a srác.

- Gyönyörű házatok van. –mondta.

- Köszi. És ez lenne az én szobám. –nyitottam be a hálómba. Kevés időt töltöttem itt és egyáltalán nem engem tükrözött. Anyám rendezte be, olyannak, amilyennek szerette volna, hogy legyek. Minden rózsaszín és fehér, mint egy habos-babos rémálom. Szerettem lányos lenni, de ez undorító volt.

- Nagyon szép a szobád. –jött be.

- Ja. –válaszoltam és megrántottam a vállam.

- Mesélj magadról! Olyan régen találkoztunk. Anyának igaza volt, tényleg gyönyörű vagy.

- Köszönöm. –hajtottam le a fejemet. Kínos volt nekem az egész helyzet.

Jiyong szemszöge

Ma kimentünk a pályára. Alig vártam, hogy láthassam Emilyt, de nem volt ott. Elindultam Samhez, hogy megkérdezzem, hol van. Látni akartam.

- Jiyong. Mi a pálya? –pacsiztunk le.

- Semmi. Nagyon jó fej itt mindenki. Tegnap sokat beszéltem Emilyvel. Tényleg hol van?

- Ma nem tudott eljönni. Az anyja behívatta magához.

- Behívatta? –néztem rá ferdén.

- Elég zűrös az anyja. Nem szeretnék olyat mondani, amit ő sem szeretne. Majd vele beszélj ilyenekről. –mondta kedvesen.

- Persze, rendben.

Szomorú lettem. Ki tudja mikor látom utoljára? Úgy csodáltam volna gyönyörű alakját, édes nevetését, de nem lehetett, mert nem volt itt.

Emily szemszöge

Hosszú percekig beszéltünk, amit egyáltalán nem élveztem. Olyan bájgúnár volt. Ki nem állhattam az ilyen pasikat. Jobban szerettem a rossz fiúkat, akik igazi fiúk voltak, mint az ilyen selyemhernyók.

Egyszer csak meghallottam, hogy anya hív minket. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább folytatnom ezt a kényszerbeszélgetést.

Lent mindenki mosolygott, mikor leértünk. Rosszat sejtettem.

- Mi folyik itt? –kérdeztem ferdén.

- Üljetek le! Szeretnénk egy fontos hírt közölni veletek. –mondta anyám.

Helyet foglaltunk, majd kíváncsian vártunk a nagy hírre. Anyámból kiindulva biztos olyan lesz, aminek én egyáltalán nem fogok örülni.

- Gyerekek, beszélgettünk és közösen jutottunk dűlőre. –kezdtek bele.

- Mégis miben? –kérdeztem.

- Ti tökéletesen illetek egymáshoz, úgyhogy mostantól egy párt alkottok.

- Mi? –esett le az állam.

- Aztán majd meglátjuk, hogy mi alakul ki. –folytatták.

Nem mondtam semmit csak felkaptam a cuccomat és dühösen rohantam ki a házból. Hallottam, hogy anyám a nevemet ordítja, de nem foglalkoztam vele, csak mentem. Ezt nem hiszem el, hogy ronthatja el még ennél jobban is az életemet?